Egy világhírű topmodell igaz történetete – Exkluzív interjú Eugenia Kuzmina amerikai modell- színésznővel

Kultúra

A világító kék szemű Eugenia Kuzmina a Hollywood-i vörös szőnyegek csillogó ékköve. A világhírű modell olyan márkáknak dolgozik, mint a Dior, Yves Saint Lauren, Armani, GAP,  olyan kifutókon sétál mint a párizsi divathét, olyan címlapokon szerepel, mint a Glamour, olyan filmekben forgat, mint a Fortune hadművelet, A gyógyszer útja – de Bruce Willis legutolsó, márciusban bemutatott filmjében, A bérgyilkosban is fontos szerepet kapott. Eugenia törékeny termete mögött viszont egy igazi amazon rejtőzik, aki összegyűjtve a modelleket Los Angelesben, Stand-up esteket szervez, hogy megdöntsön pár – modelleket sújtó – sztereotípiát, miközben boldog házasságban neveli két gyermekét és kevés szabadidejében a Mercedes hivatásos tesztpilótája… Hogy mindez hogyan fér bele egyetlen életbe, arról magát a modellt kérdeztem a Hollywood-hills-i otthonában.

Minden értelemben messziről indultál és most itt beszélgetünk az egyik csodás Los Angeles-i otthonodban. Visszatekintve az eddigi pályádra, mi az a legfontosabb személyiségjegyed, ami hozzásegített a sikerhez?

Nagyon pozitív személyiség vagyok, aki a megélhetésért való küzdelemből és a szovjet időkből származik. Úgy gondolom, hogy az élethez való pozitív viszonyulásom segített abban, hogy eljussak odáig, ahol most tartok. Mindig igyekeztem átfordítani negatív helyzeteket pozitív helyzetekké.

Hogyan indult ez az izgalmas életpálya?

Tizenhárom éves voltam, amikor az országban kezdtek megjelenni a nemzetközi cégek a Szovjetunió vége felé. Az iskolai környezetet mindig kicsit ingerszegénynek éreztem, mert kíváncsi természetű kislány voltam, és nem mindig szerettem követni a szabályokat. Amikor felfedezett a modellszakma és jóval több pénzt kezdtem keresni, mint amit valaha is elképzeltem, úgy gondoltam, hogy ez jó lehetőség a kiugrásra. Slava Zaitsev, egy neves orosz divattervező kezdett el velem dolgozni. Slava a nagyon magas modelleket kedvelte, és noha én alacsonyabb voltam, mint a többi modellje, mégis látott bennem valami különlegeset, valami “európai exotikus” vonást. Először részmunkaidőben dolgoztam modellként – néha az iskola kárára is. Részt vettem a Miss Russia versenyen is, de túl fiatal voltam és így nem kerülhettem be a döntőbe. Viszont egy párizsi divatügynökség felfigyelt rám. Az édesapám eleinte nem engedett Párizsba. Aggódott, hogy el fogok kallódni és csak ki fog használni a divatipar. Valamilyen szinten igaza volt, valóban kemény és rögös út a modellszakma.

Hogyan sikerült mégis helytállni Párizsban és nem ‘elkallódni’? Szinte még kislány voltál…

Kezdetben egy kis francia nyelvtudást szereztem otthon, az iskolában, mert érdekelt a nyelv, majd 14 éves voltam, amikor először meglátogattam Párizst. Ekkor még túl fiatal voltam ahhoz, hogy dolgozhassak. Csak néhány tesztfotó készült, de elhatároztam, hogy a következő nyáron visszatérek Párizsba. Ott aztán rengeteg filmet és TV-sorozatot néztem, ami segített megtanulni a nyelvet és ezáltal beilleszkedni. Ezen kívül barátaim is voltak, akik segítettek eligazodni a párizsi modell-világban.

Talán lehet mondani, hogy éppen a modellszakma aranykorába csöppentél bele, a divatvilág csillogó központjába. Akkoriban már az egész világ csodálta a szupermodelleket és mindenki ismerte a legnagyobb neveket – Cindy Crawfordot,  Claudia Schiffert, Linda Evangelistat, Naomi Campbellt… Ma már nemigen tudnánk ennyire meghatározó neveket sorolni. Te hogyan látod belülről, hogyan változott meg a modellszakma az elmúlt évtizedekben? Hogyan változtatta meg a közösségi média robbanásszerű elterjedése ezt a szakmát?

Amikor elkezdtem modellkedni, több ezer dollárt kaptunk a képeinkért és érthető módon, az archívumok miatt az eredeti képek értéke egyre csökkent. Például, ha egy festményről 50 fotó készül, a mű eredeti példánya még mindig nagyon értékes marad, de a sok fotó mégis leértékeli kicsit az alkotást. Úgy gondolom, ez történik a modellszakmában is, mert mindig hozzáférhetőek vagyunk. Ha rákeresnek a nevünkre,  millió kép ugrik fel. Őszintén szólva, sokat gondolkozom azon, hogy ezt  hogyan lehetne kezelni. Azt tanácsolom mindenkinek, aki a képeit a közösségi médiában közzé teszi, hogy igyekezzen minél kevesebb képet megosztani, mert így lehet valamilyen értéket hozzáadni, így lehet keresettnek és maradni.

Több jótékonysági projektben is részt veszel.

Valóban több emberkereskedelem ellen küzdő szervezettel működök együtt, de az amerikai  vadlovak megmentése jelenleg az egyik legfontosabb projekt számomra. A Farm Sanctuary-val is dolgozom. Az egyik barátom, Ashley Evans, készített a témában egy elképesztő dokumentumfilmet “Vadlovak – Az amerikai vadlovak” címmel. Jelenleg a Kongresszusban tiltakoznak az amerikai vadlovak sorsa ellen, mert  sajnos már szinte kihalófélben van a faj. Én személyesen mindent megteszek annak érdekében, hogy a közösségi média platformjaimat nemes célokra használjam, de először mindig ellenőrzöm, hogy kik mellé állok. Ez például egy ilyen ügy számomra.

Örülök, hogy említetted a közösségi médiát, amelyben te is aktívan jelen vagy. Bizonyára látod az árnyoldalait is. Ismert személyiségként és két tinédzser gyermek édesanyjaként  hogyan kezeled ezeket a felületeket?

Mindig hittem abban, hogy a közösségi médiát jó célokra lehet használni, hogy fontos üzeneteket terjesszünk. De be kell ismernem, hogy én is belesétáltam kicsit a közösségi média csapdájába. Kezdetben – mint sokan – az elismerésekre és a lájkokra vágytam, és néha, szinte terápiás céllal használtam az Instagramot. Igaz az, amitől sokan óvják a közösségi médiák aktív felhasználóit, hogy az embereknek való megfelelés függőségének rabjává válhatsz anélkül, hogy észrevennéd. Fel kellett ismernem, hogy a semmibe kiabáltam, és azt hittem, hogy ezek a lájkok őszinték, arról szólnak, hogy milyen jó barátok vagyunk és érdekli őket, hogy valójában ki vagyok. De néha az emberek még azt sem olvassák el, amit a képek alá írok. Rendben, megértem. Éppen ezért ma már sokkal óvatosabb vagyok és igyekszem megállni azt például, hogy érzelmi alapon posztoljak valamit. A gyermekeimnek pedig átadtam az ebben szerzett tapasztalatomat és őket is óva intettem.

Milyen meghatározó, emlékezetes projektekben vettél részt az elmúlt években?

Számos projektben vettem részt, beleértve divatbemutatókat és fotózásokat olyan tervezőkkel, mint Tony Ward vagy Stefan Djokovich és persze mások. Volt alkalmam egy svájci céggel is dolgozni, akik ritka sportautókat gyártanak. Ezek az élmények kreatívak és néha extravagánsak voltak, de például amikor egy fotós arra kért, hogy másszak fel egy erkélyre azt biztonsági okokból elutasítottam. Összességében nagyon izgalmasnak találom a modell-szakmát és most nagyon várom, hogy találkozhassak a lehetséges új ügyfeleimmel Párizsban az új francia ügynökömön keresztül. Az elmúlt években viszont egyre több a filmes munkám is.

Bruce Willis legutolsó filmjében, A bérgyilkosban is játszottál, nem is kis szerepben…

Színészeknek lenni valóban kemény pálya. Könnyű túlhajszolni magunkat, és a mentális egészségünket is sokszor háttérbe szorítjuk. Amikor új projektek jönnek szembe velem, meg kell mindig állnom egy pillanatra és át kell gondolnom, hogy valóban hoznak-e valami többletértéket számomra ezek a szerepek vagy csak félelemből vállalnám el, mert attól tartok, hogy  ha nem mondok igent, akkor nem lesz újabb felkérés…

Melyek a szerelemprojektek az életedben?

Évek óta a szervezője és a fellépője vagyok egy olyan stand-up comedy estnek Los Angelesben, amelyben modellek lépnek színpadra. Küldetésnek érzem, hogy leromboljunk olyan sztereotípiákat, amelyeket a modellvilágról gondolnak általában az emberek, hogy minden csak a felszínes csillogásról szól. Rengeteg brilliáns humorral megáldott modelltársam van és ez egy jó lehetőség, hogy megmutassuk a világnak egy másik oldalunkat is. Emelett pedig van még valami, ami lázba hoz… imádom a sebességet és a sportkocsikat. Annyira, hogy a Mercedes hivatalos tesztpilótájává is váltam.

Hogy fér mindez bele az életedbe?

Néha azt sem tudom, hol áll a fejem, de aztán minden midig a helyére kerül! (Nevet)

– Vida Virág –

Fotós : Zita Laura Szasz