A debreceni Péntek Piroska gyermekkorában kezdett verseket írni, de több évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a nyilvánosságnak is meg merje őket mutatni. Azóta viszont kétszer is szerepelt a Szárnypróbálgatók-Magyar anyanyelvű alkotók országos antológiájában. Rengeteg visszajelzést és elismerést kap arról, hogy tehetséges, és támogatást abban, hogy jó úton halad első saját verseskötetének a kiadása felé.
Hogyan kerültél kapcsolatba a költészettel?
A családomban mindig jelen volt a művészet iránti szeretet. Gyermekkoromban a nagyszüleim és a szüleim is esténként mesét olvastak nekem. Tizenhárom éves voltam, amikor meghalt az egyik nagypapám, és az akkor érzett fájdalmat írtam ki magamból vers formájában. Így kezdődött el a saját költészetem. Igaz, hogy még nem csengtek össze a sorok, egyszerűen csak jöttek az érzések, és kiírtam őket.
Fiatalon kezdtél el írni, de csak pár éve jelentek meg a verseid a nyilvánosság előtt. Mi volt az oka, hogy évtizedeket vártál erre?
Az önbizalomhiány. Addig, amíg a Szárnypróbálgatókban nem jelentek meg a verseim, még a saját családom sem tudott arról, hogy én írok. Csak egy-két hozzám közel álló embernek mutattam meg, akiktől véleményt kértem.
Mi vitt mégis arra, hogy megmutasd a közönségnek?
Két évvel ezelőtt találtam rá a Szárnypróbálgatók pályázatára, ahová be lehetett küldeni a saját műveket. Akkor már volt annyi önbizalmam a magánéletemben, hogy fel mertem vállalni a verseimet. Pozitív választ kaptam a kiadótól, hogy beválogatták a verseimet, majd küldtek egy példányt is, amiben benne voltak a műveim. Hatalmas elismerés volt számomra, hogy a zsűri tagjai között Juhász Gyula- és Kossuth-díjas költők voltak, akik alkalmasnak találták a verseimet arra, hogy megjelenjenek. Ezután annyian gratuláltak, hogy el sem hittem, hogy ennyien olvasták őket, és tetszettek nekik. A következő évben megint beküldtem a verseimet, amiket szintén megjelentettek a következő Szárnypróbálgatók kötetben.
Mit jelent számodra az írás?
A mindennapjaim részévé vált. Amikor azt érzem, hogy összegyűltek a felhők felettem, akkor esténként kiírom magamból. Legyen bármilyen aktualitása is. Nem biztos, hogy egyből verssé alakulnak, de olykor visszanyúlok hozzájuk, és folytatom őket. Most már megmutatom a családomnak, barátaimnak is, akik tudom, hogy őszinte véleményt mondanak. És az sem baj, ha nem nyerte el a tetszésüket, mert akkor azokat nem küldöm be sehová sem.
Sok költő munkásságát megismerhetted azáltal, hogy te is publikálsz. Mit gondolsz, mennyire van jelen van költészet itthon?
Azt gondolom, hogy nagymértékben, és ezt nekem is volt szerencsém megtapasztalni a legutóbbi Költőfesztiválon. Hatalmas megtiszteltetés volt számomra, hogy meghívtak, pedig én voltam ott a legfiatalabb. Meg is ijedtem egy kicsit, hogy mit keresek én közöttük, hiszen rengeteg költő volt ott, többek között Góg János is, aki a Faludy Irodalmi Műhelyt működteti Csongrádon. Az egész fesztivál nagyon családias hangulatban zajlott, úgy is,hogy szinte nem is ismertük egymást, hiszen az ország különböző részeiről erkeztünk. Az előadásokon rengeteg jó dolgot hallottam, és próbáltam szivacsként magamba szívni mindent.
Mit lehet tanulni tőlük? Hiszen a versírás annyira sajátos, a tied.
Nem kifejezetten a versírást, hanem magát az eszmét, amit átadtak. Annyira magával ragadott az egész hangulat, hogy amint hazajöttem, ki is írtam magamból.
Van bármilyen célod a versírással kapcsolatban?
Szeretnék kiadni majd egy saját kötetet, amihez most még nem gyűlt össze elegendő versem. Összesen harmincat írtam, de ebből még sokat gyerekfejjel. Ezek még nem értek meg arra, hogy kiadható váljanak. Kezdetlegesek és bugyuták voltak. Ezért csak írok, gyűjtögetem őket, és amikor lehetőségem adódik rá, akkor megmutatom a világnak.
Annyira visszafogott vagy, ezért felmerül bennem a kérdés, hogy önmagadnak őrizgetnéd a verseskötetet, vagy azt szeretnéd, hogy az egész ország megismerje a neved?
Még nem tudom, hogy szeretném-e, hogy ismerjenek. Én csak olyan műveket szeretnék alkotni, amivel adhatok valamit az embereknek. Ne engem, Péntek Piroskát ismerjenek meg, hanem az általam írt verseket. És ha már egy embernek tudtam valamit adni ezáltal, hogy elolvasta, és változott benne valami, akkor már megérte megírnom őket. Engem ez sokkal jobban motivál.
Van kedvenc szerződ?
Nem igazán tudok olyat mondani. Nekem az volt a meghatározó a költészet iránti szeretetemben, hogy a szüleim, nagyszüleim is rajongtak a versekért. Kedvenc együttesem sem volt, mint a többi kisgyereknek. Mindig is az adott pillanattól függött, hogy mit olvastam, hallgattam, és hogy mit szerettem meg. Számomra a mondanivaló az, ami számított régen is és most is.
És most sincs kedvenc együttesed?
Nincsen. Általában olyan zenéket hallgatok, amiket megértek, és a legfontosabb, hogy miként hatnak a lelkemre. Persze ha tombolni akarok, akkor nem Rúzsa Magdit fogok hallgatni.
Mit üzennél egy kezdő írónak, hogy miért mutassa meg másnak is a verseit?
Azért, mert az írás egy nagyon jó önkifejező eszköz arra, hogy megvalósítsa önmagát. És ha szeret írni, akkor publikáljon is, mert fontos a visszajelzés. A költőfesztivál végeztével Góg János azt mondta nekem, hogy tehetséges vagyok, ami hatalmas visszacsatolás volt számomra. Majd azzal engedett az utamra, hogy írjak, írjak, írjak és ne csak akkor, ha úgy érzem, hogy ki kell írnom magamból, hanem mindig. Én is ezt üzenném azoknak, akik írnak, és még azt is, hogy legyen önkritikájuk, és maradjanak alázatosak. Úgy érzem, több lettem azáltal, hogy a költészetet választottam az önkifejezésre, mert el merem mondani azt, ami bennem van. Kevés dolgot osztok meg magamról, helyettem inkább a verseim beszélnek. De van egy kedvenc mondásom, ha elakadok és elbizonytalanodok valamiben: elesni, felállni, megrázni magad és továbbmenni. Én eszerint élek, ezt vallom.
