Sigér Dávid jelenleg a Ferencváros labdarúgója, 2018-ban, 27 évesen robbant be a köztudatba, amikor a zöld-fehérek leigazolták a kieső Balmazújvárostól. Azóta a Fradival háromszoros magyar bajnok lett, Az év magyar sportolója gálán kiérdemelte 2018-ban az év góljáért járó díjat, megjárta a Bajnokok Ligája és Európa-liga csoportkörét, bemutatkozott, és gólt is szerzett a válogatottban, nemrégiben pedig a részben hazai rendezésű Európa-bajnokságon Portugália ellen állt be csereként. Talán sokan nem tudják, vagy elfelejtették, de ez a fiatalember Debrecenben látta meg a napvilágot, Tégláson nevelkedett, és a Lokiban kezdte el komolyabban rúgni a bőrt. Sajnos most egy hosszabb sérüléssel bajlódik, és talán jövőre térhet vissza. Ezekről, és sok egyéb érdekességről beszélgettünk a Ferencváros és a magyar válogatott labdarúgójával.
Hogy vagy? Hogy halad a felépülésed? Van esély a nyáron nyolchónaposnak diagnosztizált sérülési idő lerövidítésére?
Köszönöm szépen, jól halad a rehabilitáció, minden az eltervezettek szerint megy. Nem gondolom, hogy érdemes lenne lerövidíteni ezt a 8-9 hónapra becsült időt, mert a szöveti gyógyulást nem lehet felgyorsítani, hiába végzem el idő előtt a rehabilitációt és térek vissza hamarabb a pályára, azzal csak növelném az újrasérülés esélyét. Elég nagy feladat lesz ezt az időintervallumot is tartani, szóval nem érdemes ennél korábbi pályára lepésről gondolkozni.
Nem túl fiatalon, 27 évesen lettél ismertebb futballista a Ferencvárosban. Ha választanod kellene, akkor ez a későn érésednek, vagy a magyar fociban lévő kevés szakértelemnek köszönhető jobban?
Ez egy nagyon nehéz és kényes téma. Ha egy sértődött játékossal beszélgetnél, akkor nyilván azt mondanám, hogy igen ez mindenki más hibája aki valaha velem dolgozott, de egyrészt ez butaság lenne, másrészt nem igaz. Nincsenek egyszerű helyzetben az utánpótlás edzők sem. Tapasztalatom az elmúlt évekből nincs, már túl régóta nem az utánpótlásban futballozom ahhoz, hogy tudjam és lássam, milyen munka zajlik. De azért sem szeretném azt mondani, hogy rossz a kiválasztás vagy bármiféle munka, mert ha belegondolunk abba, hogy ezt a munkát majd 8-10 év vagy még több idő múlva lehet csak ténylegesen mérni, hogy mennyi olyan labdarúgót tudtak kinevelni az edzők, a klubok, akik elértek az NB II-be, NB I-be vagy még messzebbre külföldre, akkor azért ennek van egy hosszabb megtérülési ideje. Az utánpótlásban is mennek a bajnokságok, valódi versenyhelyzet van, minden edző azoknak ad leginkább lehetőséget, akik abban a pillanatban a legjobbak, leghasznosabbak a csapat számára. Szóval ez nem egy olyan egyszerű kérdés, és valószínű, hogy én nem tartoztam fiatalon azon játékosok közé, akiktől a legnagyobb jövőt lehetett remélni.
Említetted egy korábbi interjúdban, hogy az alkatod és a magasságod nem segített a karriered fejlődésében. Szerinted ez azóta is fennáll az utánpótlás-nevelésben, hogy ha kicsi és vékony testalkatú egy gyerek, akkor emiatt mellőzésre kerül?
Ezt szerintem minden sportágra el lehet mondani, akár a kosárlabdában is, hiába tehetséges valaki, ha alacsony, akkor jobban mellőzik. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a későbbiekben nem lesz belőle remek játékos, de ezt nem lehet előre tudni. Én csak remélni tudom, hogy e tekintetben folyamatosan javul a helyzet, és megvan az a felépített koncepció a kluboknál, ahol az edzőknek nem kell kizárólag az eredményekre koncentrálni, stresszben lenni, és a megítélésüket vagy rosszabb esetben az állásukat félteni, hogy mennyire sikeres az adott évben a csapatuk a bajnokságban. Persze nem azt mondom, hogy egyáltalán nem kéne az eredményt nézni, mert mégiscsak a profi versenyzésre készítik fel a gyerekeket, de szerintem fontosabb, hogy a vezetők rendelkezésére álljanak értékes szakemberek, akik szakmai tudásukkal és pedagógiai érzékükkel kihozhatják a gyerekekből a legjobbat. Ez viszont arra enged következtetni, hogy elsősorban a jó edzők kiválasztása az igazi felelősség.
Hatalmas gólt lőtt a Celticnek egy téglási srác – kiütötte a Fradi a skót bajnokot
Debrecenben ismerkedtél meg a futballal, milyen emlékeket őrzöl a kezdetekről, a Lokival kapcsolatban?
Korábban mindig volt hiányérzetem és kudarcélményem amiatt, hogy nem tudtam bemutatkozni a felnőtt csapatban, mert gyermekként és fiatalként mindig erre vágytam. Ennyi idősen viszont nincs semmi ilyen érzés már bennem, mert lehet, hogy az akkori kudarcélmény is kellett ahhoz, hogy most itt legyek, és erről beszélgessünk. Fiatalként próbáltam keresni az utamat, mentem tovább, és szerencsére később találtam egy olyan helyet, ahol ki tudtam bontakozni. Nyilván akkoriban, 18-20 évesen hiányérzet volt bennem, amiért nem sikerült megugranom a felnőtt csapat szintjét. Aki elkezd futballozni egy egyesületnél, annak az a célja, hogy pályára lépjen az első csapatban, de azt is el kell fogadni, hogy nem mindenki jut el arra a szintre. Sőt! A legtöbben nem tudnak bemutatkozni a nevelőegyesületük felnőtt csapatában. Jelenleg semmilyen rossz érzés nincs bennem a DVSC-vel kapcsolatban, csak a szép és jó emlékekre gondolok vissza, a barátokra, a sikerekre, illetve, hogy mennyire szerettem Debrecenben élni.
Miután Balmazújvároson éveket töltöttél, és kiestetek az NB I-ből, a Fradin kívül más csapat nem keresett meg? Esetleg a Loki nem akart visszacsábítani?
Lehet, hogy volt megkeresés, de ezt biztosan nem tudom. Akkoriban már dr. Horváth Zsolt volt a játékosügynököm, és az volt vele megbeszélve, hogy akkor értesítsen, amikor igazán komoly ajánlat érkezik. Az első ilyen megkeresés a Ferencvárostól érkezett. Onnantól pedig úgy voltam vele, hogy elsősorban a Fradiba szeretnék jönni, és ha lesz is, a többi ajánlat csak másodlagos, és igazából nem is akartam megversenyeztetni a ferencvárosi ajánlatot semelyik másikkal. Szerintem aki magyar játékosként nem él azzal, hogy a Fradiba igazolhat, az nagyon nagy lehetőséget szalaszt el.
Számtalan sikert élhettél át azóta a Ferencvárosban. Mennyivel másabb egy BL- és egy El- csoportmeccsen pályára lépni? Érezhető hangulatban, feszültségben, tétben a különbség?
Nagyobb az izgatottsági szint, de kevesebb volt a stressz egy BL-meccs előtt, legalábbis bennem ez így volt, hiszen egy Bajnokok Ligája csoportmérkőzésen nem volt elvárás a győzelem, a pontszerzés, így kisebb volt a nyomás. Egy győzelmi kényszer nagyobb stresszt tud szülni, mint amikor valami nagy eredményt, meglepetést készülsz okozni. Maga a körítés is sokkal másabb, nagyobb az érdeklődés, szinte biztos a telt ház, a média felől is jelentősebb az érdeklődés. Ami pedig igazán kiemelendő különbség, amelyből érezhető, hogy ez a legrangosabb kupasorozat, az az, hogy az ellenfelek minősége magasabb. Egyénileg sokkal gyorsabbak a játékosok, a labdaügyességük is jobb, a technikai megoldásaik, a fizikai felépítésük – érezhetően más szinten vannak és ez csapatszinten összeadódik. Igazából minden tekintetben érezhető a különbség a két sorozat között, de remek érzés akármelyikben pályára lépni.
Mi a helyzet a válogatottal? Marco Rossival beszéltetek a sérülésed óta? Várnak vissza a nemzeti csapatba?
Természetesen beszéltünk a sérülésem óta. Reméli, hogy megerősödve fogok visszatérni a felépülésem után és várnak vissza a válogatottba. De ezt inkább kell biztatásnak venni, úgy, hogy gondolnak rám. Jó dolog, hogy nem felejtenek el, de amikor konkrétan behívnak játékosokat, olyankor csak az dönt, hogy az adott futballista tud-e segíteni a válogatotton, nem pedig az egy évvel ez előtti beszélgetés, amelyben szó volt arról, hogy visszavárnak. Nyilván örülnének ők is, ha ugyanolyan, vagy még jobb formában térnék vissza, és tudnám segíteni a nemzeti csapatot. Remélem, így lesz.
Nyáron még Ronaldóék ellen játszhattál, és testközelből élhetted át a magyar futball-lázat három meccsen át. Milyen élményekkel és tapasztalatokkal gazdagodtál ezen a tornán?
Ha a BL-re azt mondtam, hogy elképesztő volt a körítés, akkor egy részben hazai rendezésű Eb-re ez még jobban igaz. Hidegrázós élmény volt például, amikor mentünk a portugálok elleni meccsre a stadionhoz a busszal, vagy hasonlóképpen a franciák ellen. Mindenhol piros mezes, festett arcú szurkolók a városban, ha meglátták a buszt, egyből integettek, buzdítottak minket. Már az autóbuszban hallható volt, ahogyan a stadion környékén énekelnek a drukkerek. A meccs előtti pályabejáráson is rengetegen voltak már a lelátón, ahogyan felhördültek minket látva, az is felejthetetlen élmény volt. A meccs előtt kivonulva abba a csodálatos stadionba, tele szurkolókkal, igazi futball-ünnepet varázsoltak. Ez a játék képes összefogást létrehozni, akár nemzeti szinten is, ezt ilyenkor érzi át igazán az ember. Hatalmas megtiszteltetés volt számomra, hogy pályára léphettem, és tagja lehettem a magyar válogatottnak az Európa-bajnokságon.
Sok futballista a karriere vége felé, utolsó éveiben/évében visszatér nevelőegyesületéhez. Te látsz erre esélyt a jövőben? Azért nem lenne rossz egy Dzsudzsák-Varga-Sigér-Bódi tengely a középpályán.
Nyilván volt, hogy megfordult a fejemben, de kinek nem jutna eszébe, hogy egyszer visszatér oda, ahonnan indult? Nem tudom, mit hoz a jövő, de jelenleg nem ebben gondolkozom, sokkal inkább szeretnék felépülni teljesen, és valamikor a tavasszal újra pályára lépni a Groupamában zöld fehér mezben.
Van már elképzelésed, terved a pályafutásod utáni életre?
Van, olyan is, ami a labdarúgáshoz, az utánpótláshoz, a gyerekek fejlődéséhez hozzájárul. Nem feltétlen klubszinten, hanem egyénileg, egyfajta választható lehetőségként biztosítja azok fejlődését akik többet szeretnének kihozni magukból. Egyelőre erről sajnos nem árulhatok el többet. De van több ötlet is, a feleségemmel szoktunk együtt álmodozni.
Szerintem jó ha van jövőképe az embernek, de remélem ezek sokáig csak tervek vagy mellékszálak maradnak az életemben, mert szeretném még sokáig rúgni a bőrt.
