Fél évszázaddal ezelőtti eseményeket idéznek meg a Csokonai-történetek ötödik estjének vendégei:
CSOKONAI – TÖRTÉNETEK 5.
Ünnepi találkozás Harkányi Endrével, Lőte Attilával, Medgyesi Máriával és Téri Sándorral
- február 9. kedd 19 óra, Déri Múzeum
Az ünnepi évad méltán népszerű programsorozatának következő estjén jó hatvan évet ugrunk vissza az időben, egészen az 1950-es évekig.
Harkányi Endre, Lőte Attila és Medgyesi Mária a legendás színházi ember és színész-tanár, Pártos Géza osztályában végeztek a színművészeti főiskolán 1957-ben. Utána azonnal mindhárman Debrecenbe kerültek (vonaton 7 és fél óra volt akkoriban a Budapest-Debrecen távolság!), ahol az 1956-os forradalom után Both Béla majd Szendrő József lett az igazgató. A Csokonai Színháznak köszönhetik legszebb és legtartalmasabb tanulóéveiket, művészi csiszolódásukat. Medgyesi Mária 1958-ig, Lőte Attila 1959-ig, Harkányi Endre 1960-ig maradt Debrecenben. A Csokonai Színházból elkerülve Medgyesi Mária a Fővárosi Operett Színházban, Lőte Attila a Madách Színházban, Harkányi Endre pedig a Vígszínházban futott be kiváló alakításokban gazdag, emlékezetes pályát. Angyal Sándor, Bángyörgyi Károly, Básti Lajos, Blum Tamás, Fülöp Zsigmond, Garas Dezső, Latinovits Zoltán, Selmeczi Mihály, Sulyok Mária, Szendrő József és sok más nagyszerű színházi ember emléke éled fel szórakoztató és tanulságos történeteikben, melyekből szó szerint kifogyhatatlanok.
Téri Sándor 4-5 éves úgy nevezett „színházi gyermek” volt, amikor a fentiek Debrecenben dolgoztak. Édesanyja Hotti Éva színésznő, az akkori társulat oszlopos tagja, édesapja pedig a korábbi igazgató, színész és rendező Téri Árpád, akinek szobra (Horváth Árpádé társaságában) a Csokonai Színház kis előkertjében látható. Sándor rendszeresen játszott gyerekszerepeket a színház akkori előadásaiban, majd elkerült Debrecenből, elvégezte a színművészetit, játszott a Nemzeti Színházban, Szolnokon, Kecskeméten, 1989-től szabadfoglalkozású színész. Nála plasztikusabban és bensőségesebben senki sem képes felidézni szülei emlékét.
Hotti Éva 1950-től egészen 1963-ban bekövetkezett tragikus haláláig volt a Csokonai Színház tagja. Drámai hősnő és kiváló karakterszínésznő volt, legnagyobb sikereit ez utóbbi szerepkörben aratta, különösen, ha a megformálandó alakok közel álltak a vígjátéki szituációkhoz. Művészi pályája csúcsát a Karnyóné, Csokonai remekműve jelentette. A Néplap 1957. szeptember 29-i számában Boda István így jellemezte az előadásról írt kritikájában: „Alakot így megformálni csak nagy színész képes. Hotti Éva igazi művész, s most már kellékek és külsőségek nélkül. Ábrázol, alakít, a lényeget adja. Karnyóné alakjána azt a mindennapos vénasszony tragédiát, amely oly sok öregedő nő életét beárnyékolja. Eszközei egyszerűek, igazak, mélyek. Nem csinál Karnyónéből sem komikus, sem tragikus hőst. A kettőt tökéletes arányban keveri. (…) Hogy mikor a legjobb? Talán ott, ahol szerelmes hiszékenységével újra Lipitlotty lábához esenkedik, talán ott, ahol érzelme változásában magában ráncosodik, vagy még inkább ott, amikor a maga búcsúztató halottsiratóját a mindenségnek szétkiáltja. (…) Játéka jó, aztán jobb, s csak a fokozás árnyalataival, a felsőfokon is túllépve lehetne megmérni a darabban nyújtott alakítását.”
Téri Árpád személyét pedig idézzük meg Vámos László rendező szavaival, amelyek az egykori igazgató szobrának 1990. szeptember 14-i avatásakor hangzottak el:
„Voltak idők – még a közelmúltban is –, amikor nem forradalmárokra, hanem okosan egyensúlyozó bölcsekre és kompromisszumokra volt szükség egy-egy közösség létének biztosításához, gerinchajlítás nélküli fennmaradásához. Ilyen okosan egyensúlyozó bölcs volt Téri Árpád. Mikor formálódott bölccsé? Vagy bölcsnek született?
Harminckét éves 1948-ban, amikor hadifogság után a Nemzeti Színház szerződteti. Bizonyára megbízható embere a rendszernek, mert két év múlva, 1950-ben, a színházak államosítása után egy évvel a Csokonai Színház igazgatójává nevezik ki, arisztokratikus hangzású keresztnevét, az Arvédot Árpádra alakíttatva. Keresztapja maga Révai József, a Rákosi-korszak fő ideológusa. E névcsere első kompromisszuma volt. Kérdezhetjük: miért vállalt el ilyen áldozatok árán színházvezetést?
Szeretném emlékeztetni a feledékeny kortársakat és a történelmet meg nem élt utódokat: nem lehetett nem elvállalni. A döntés valójában parancsteljesítés volt. És még egy kiábrándító, deheroizáló tény: a kiválasztottak legtöbbször boldogan és megtisztelve vállalták feladatukat. Vezető mindig akad, hol kiszemelt, hol önként jelentkező, a kérdés nem az: ki küldi, honnan jön, milyen igazolványokkal, biztosítékokkal, referenciákkal a zsebében, hanem hogy az adott körülmények között mit cselekszik; boldoggá, elviselhetővé avagy pokollá teszi-e a rábízott intézmény életét?
(…)
Aki állami színházban igazgatói posztot vállal, annak mindenkoron számolnia kell a kormányzati elvárásokkal. A Nemzeti Színházban Hevesinek, Németh Antalnak éppúgy, mint Debrecenben Horváth Árpádnak. Téritől is sok, direkten politizáló, antiimperialista, üzemi, termelési tárgyú – lehetőleg szovjet – darabot vártak. Ennek eleget is tett, különösen az első években, bár a nyitóelőadás, a névjegy-letétel Szigligeti Liliomfija volt; és a műsor karakterét igazgatásának hét éve alatt a magyar világirodalmi klasszikusok, valamint operák és operettek adták. Utolsó debreceni éveinek műsorán már egyetlen olyan színdarabot sem találunk, amelyet ma nem vállalhatnánk.
Igazgatása alatt a Csokonai Színházban működött a magyar vidék legjobb együttese. Az „erőskezű” Térihez küldték „le” a politikailag megbízhatatlanokat, a volt szilenciumosokat, kitelepítetteket, nagy és kispolgári származásúakat vagy éppen a paraszti sorból jött „elbizakodottakat” javító-nevelő célzattal. Hála Isten Téri Árpádnek, ez az ország mindig kitermel egy-két erős társulatra való, ütőképes megbízhatatlant, hol foltost, hol pettyest, de tehetségest. Így találkozott itt össze az ötvenes években vagy kéttucatnyi nehéz ember, akikből néhányan már előbb országos hírű színészek lettek, és még többen, akiket a Téri korszak érlelt jelentős művésszé. Ha az élőket nem említem, akkor is kiemelkedő mellékalakként áll e szobor körül Simor Erzsi, Békés Rita, Dósa Mária, Andaházy Margit, Hotti Éva, Hegedűs Ágnes, Lászlóffy Kata, Thúróczy Gyula, Solti Bertalan, Márkus László, Soós Imre, Latinovits Zoltán, Szentessy János, Hámory Imre, Basilides Zoltán, Lothár Miklós, Selmeczy Mihály, Szedő Lajos, Erdődy Kálmán, Hortobágyi Artúr vagy a maszkmesterként művész Zakar István.
(…)
Igazgatása alatt a színházában elkent, meghiúsított nem egy készülő koncepciós pert. Többen kerültünk volna lapátra ezekben a vészterhes időkben, ha nem ilyen okos, nyugodt bölcshöz küldenek minket javítóintézetbe. Legnagyobb érdeme, hogy igazán nem is észleltük, mi történik a fejünk felett. Dolgoztunk, boldogok voltunk, hogy géniuszokat tolmácsolhatunk, akiket itt Debrecenben nem kellett átpolitizálni, aktualizálni, mert Téri ízlése, művészi érzéke biztosíték volt céljaink megvalósításához.”
Ritkán látható, különleges fotókkal illusztráljuk az elhangzottakat, élőben és/vagy mozgóképről pedig mindegyik vendégünk előadóművészként is megmutatkozik.
Ez alkalommal újra a korábbi évadokban már „belakott” és megszeretett helyszínünkre, a Déri Múzeum gyönyörű dísztermébe várjuk Önöket.
A házigazda: Ráckevei Anna és Csikos Sándor.
