A Hochtief AG anyavállalat 100%-os tulajdonában álló Hochtief Solutions magyarországi
fióktelepe egy gyorsított meghívásos közbeszerzési eljárásban kívánt ajánlatot tenni. Az
ajánlatkérő (az Észak-dunántúli Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság) a közbeszerzési
eljárásban való részvétel feltételeként megállapított gazdasági és pénzügyi alkalmasság
követelménye tekintetében előírta, hogy az ajánlattevőknek be kell nyújtaniuk az utolsó három
lezárt üzleti évre vonatkozó beszámolójukat. Az ajánlatkérő ezzel kapcsolatban
minimumkövetelményként azt határozta meg, hogy az említett beszámolók szerinti, mérleg
szerinti eredmény nem lehet egynél több alkalommal negatív.
A Hochtief Solutions szerint a részvételi felhívásnak az említett követelménye a más EU-
tagállamok (például Németország) számviteli szabályai szerint működő cégeket hátrányosan
érinti a magyarországi honosságú cégekhez képest. A német cég ezzel kapcsolatban megjegyzi,
hogy minden évben át kell adnia az anyavállalatának az elért nyereségét, és emiatt, valamint a
nyereség átadását szabályozó német számviteli előírások alkalmazása következtében a mérlege
rendszeresen negatív, vagy nulla. A magyar hatóságok azon észrevételével kapcsolatban, hogy
az alkalmasságát megfelelő külső cégek bevonásával is igazolhatta volna, a német cég kifejtette,
hogy nem állt szándékában külső erőforrást igénybe venni a pénzügyi alkalmasságának
igazolására.
A felmerült jogvitában eljáró Fővárosi Ítélőtábla ezzel kapcsolatban azt kérdezte az Európai
Bíróságtól, hogy az ajánlatkérő az uniós közbeszerzési irányelv értelmében jogosult-e az
ajánlattevő gazdasági és pénzügyi alkalmasságáról kizárólag egyetlen mutatószám, a mérleg
szerinti eredmény alapján dönteni.
A C-218/11. sz. ügyben 2012. október 18-én meghozott ítéletében a Bíróság megállapította,
hogy az ajánlatkérő jogosult a gazdasági és pénzügyi alkalmasság minimális teljesítményszintjét
a mérleg egy vagy több mutatószámára való utalással meghatározni, feltéve, hogy azok
objektíve megfelelnek arra, hogy információt nyújtsanak a gazdasági szereplő ezen
alkalmasságáról.
A Bíróság ítélete után a magyar bíróságok jogerősen megállapították, hogy az ajánlatkérő által a
pénzügyi-gazdasági alkalmasságra vonatkozó, a Hochtief Solutions által vitatott kritérium nem
diszkriminatív, de azt nem vizsgálták, hogy e kritérium objektíve alkalmas-e egy ajánlattevő
pénzügyi alkalmasságának megítélésére.
A Hochtief Solutions később perújítási kérelmet terjesztett elő azon az alapon, hogy a fenti
eljárásokban a magyar bíróságok egyrészről elmulasztották megvizsgálni a szóban forgó
kritérium az ajánlattevő pénzügyi alkalmasságának megítélésére való objektív alkalmasságát,
másrészről pedig ezzel összefüggésben nem vették figyelembe a Bíróságnak a C-218/11. sz.
ügyben hozott ítéletét. A perújítási kérelmet a Fővárosi Törvényszék végső fokon elutasította.
A Hochtief Solutions ezt követően kártérítési keresetet nyújtott be a Székesfehérvári
Törvényszékhez a Fővárosi Törvényszék által bírósági jogkörben okozott azon kár megtéríttetése
iránt, amit a cég a Bíróság említett ítélete figyelembe vételének elmulasztása miatt szenvedett
el. A Székesfehérvári Törvényszék ezzel kapcsolatban különösen azt kérdezi a Bíróságtól, hogy
ellentétes-e az uniós joggal az a magyar jogi szabályozás, amely nem teszi lehetővé a perújítást
egy olyan jogerős ítélettel szemben, amelyben annak ellenére nem vizsgálták meg a mérleg egy
vagy több mutatószámára való utalás az ajánlattevő pénzügyi alkalmasságának megítélésére
való megfelelőségét, hogy e követelményt a Bíróság egy olyan ítéletben állapította meg,
amelyet egy, az említett jogerős ítélethez vezető nemzeti eljárás keretében előterjesztett
előzetes döntéshozatal iránti kérelem alapján hozott.
A magyar bíróság emellett azon elvek vonatkozásában is iránymutatást kér a Bíróságtól,
amelyeket a Bíróság munkált ki az uniós jog végső fokon eljáró nemzeti bíróság általi
megsértésével magánszemélyeknek okozott károkért való tagállami felelősség területén.
A Székesfehérvári Törvényszék által a perújítással kapcsolatban feltett kérdéssel összefüggésben
a Bíróság a mai napon kihirdetett ítéletében mindenekelőtt emlékeztet arra, hogy az uniós jog
nem írja elő a nemzeti bíróságnak, hogy eltérjen a bírósági határozatokat jogerőre emelő belső
eljárási szabályok alkalmazásától, még akkor sem, ha ez lehetővé tenné az uniós joggal
összeegyeztethetetlen nemzeti helyzet orvoslását (az ítélet 55).
E tekintetben ugyanakkor a Bíróság hangsúlyozza, hogy az egyenértékűség elve értelmében
azon keresetek eljárási szabályai, amelyek az egyén uniós jogból származó jogai védelmét
hivatottak biztosítani, nem lehetnek kevésbé kedvezőek, mint a megfelelő belső jogi keresetek
esetében. A tényleges érvényesülés elve alapján pedig az uniós jogrend által biztosított jogok
gyakorlását nem lehet gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tenni.
Minderre tekintettel a Bíróság megállapítja, hogy a magyar bíróság feladata annak
megvizsgálása, hogy a magyar eljárási szabályok (és különösen a perújítás intézménye) lehetővé
teszik-e egy jogerőre emelkedett ítélet visszavonását annak érdekében, hogy az ezen ítélet
nyomán kialakult helyzetet összeegyeztethetővé tegyék egy korábbi jogerős nemzeti bírósági
határozattal, amelyről az ezen ítéletet hozó bíróságnak és az ítélet alapjául szolgáló eljárásban
részt vevő feleknek már tudomásuk volt (63. pontja). Amennyiben igen, úgy e lehetőségnek –
az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvével összhangban – ugyanazon feltételek
mellett érvényesülnie kellene annak érdekében, hogy a helyzetet a Bíróság valamely korábbi
ítéletével tegyék összeegyeztethetővé (63).
Ezzel összefüggésben és rátérve a tagállami kárfelelősség kérdésére a Bíróság emlékeztet arra,
hogy azon körülmény okán, hogy az uniós jogból eredő jogok megsértését jelentő ilyen
jogerős bírósági határozat ellen rendes úton fellebbezni már nem lehet, a magánszemélyeket
nem lehet megfosztani az állami kárfelelősség megállapításának, és ezáltal jogaik megfelelő
védelmének lehetőségétől (39 és 64).
A Bíróság ezután visszautal a különösen a Köbler ügyben lefektetett azon ítélkezési
gyakorlatára, amelynek értelmében az uniós jog a tagállamok (ideértve azok végső fokon eljáró
bíróságait is) általi megsértése miatti kárfelelősség három feltétel együttes fennállásakor
állapítható meg, nevezetesen, ha a megsértett uniós jogi szabály célja, hogy a magánszemélyek
számára jogokat keletkeztessen, e szabály megsértése kellően súlyos, és fennáll a közvetlen
okozati összefüggés e jogsértés és a magánszemélyek által elszenvedett kár között (35-36).
A Bíróság szerint e felelősség alkalmazása keretében a kártérítési kérelmet elbíráló nemzeti
bíróság (a jelen ügyben a Székesfehérvári Törvényszék) feladata, hogy a szóban forgó tényállás
összes sajátos körülményét figyelembe véve elbírálja, hogy a végső fokon eljáró nemzeti bíróság
(a jelen ügyben a Fővárosi Törvényszék) kellően súlyosan megsértette-e az uniós jogot azáltal,
hogy a jelen ügyben szóban forgó perújítási kérelem elbírálásakor nyilvánvalóan figyelmen kívül
hagyta az alkalmazandó uniós jogot, beleértve a Bíróság vonatkozó ítélkezési gyakorlatát (a jelen
ügyben a C-218/11. sz. ügyben meghozott ítéletet).
