A Debrecenben és térségében zajló gazdasági és ipari folyamatokra is kitért Áfra János költő, az Alföld folyóirat szerkesztője, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem docense a Telexnek adott interjújában.
A hajdúböszörményi származású Áfra János szerint a város vezetése olyan irányba halad, amely hosszú távon megkérdőjelezi a település élhetőségét, és olyan terheket ró a lakosságra, amelyek társadalmi feszültségeket keltenek. Mint fogalmaz: “Örülnék, ha Debrecen nem akarna kétszer ekkora lenni.”
Úgy látja, Debrecen fejlődése jelenleg elsősorban gazdasági mutatókban mérhető, de nem biztosítja a fenntartható városi életminőséget. A kormányzat és az önkormányzat erőteljes iparosítási stratégiát folytat, amelynek egyik legfajsúlyosabb eleme az akkumulátorgyárak és más nehézipari beruházások betelepítése. Ezzel kapcsolatban Áfra több aggályt is megfogalmaz:
szerinte a megnövekedett ipari terhelés súlyos környezetvédelmi kockázatokat rejt magában, amelyek közül a vízbázis biztonsága a legkritikusabb.
Úgy véli, hogy egy olyan térségben, ahol a gazdasági túlélés és a helyi identitás nagy része mezőgazdasági alapokon nyugszik, különösen problémás kifejezetten veszélyes iparágakat telepíteni. A CATL-gyár körüli folyamatokra utalva megjegyzi, hogy bár a bővítés második ütemének felfüggesztése „apró öröm”, ez nem változtat azon, hogy a már működő kapacitás is súlyos kérdéseket vet fel.
Áfra János a város strukturális átalakulását is kritikus szemmel figyeli. Úgy látja, hogy a hirtelen növekvő népesség és a külföldi munkavállalók beáramlása olyan lakhatási és társadalmi problémákat generál, amelyeket a városvezetés nem kezel átfogó módon. Úgy fogalmaz: a társasházépítési hullám és a lakásárak drasztikus elszabadulása miatt a város eredeti középosztálya kiszorul, miközben a történeti városszövet karaktere visszafordíthatatlanul sérül. A „régi cívis világ” kulturális öröksége szerinte már nem élmény- és közösségalapú értékként szerepel a várostervezésben, hanem csupán turisztikai díszletelemként.
A beszélgetés során szóba kerül Hajdúböszörmény is, amelynek fejlődésével kapcsolatban Áfra reménytelibb hangot üt meg, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a debreceni iparosítás térségi hatásokkal jár, így Hajdúböszörmény is lassan, szinte észrevétlenül kényszerpályára kerül.
Szerinte a legfontosabb kérdés az, hogy a régió városai önálló fejlődési identitással rendelkezhetnek-e, vagy csupán Debrecen „üzemi hátországává” válnak. Abban bízik, hogy a jelenlegi folyamatok nem törik meg Hajdúböszörmény önálló karakterét, és a város képes kulturális és közösségi alapokon megőrizni saját fejlődési irányát.
A költő álláspontja szerint Debrecen jelenleg egy olyan település, amelynek vezetése egy gyors növekedésre épített gazdasági versenylogikát követ, miközben a lakosság elvárásai, a helyi közösségek stabilitása és a környezeti fenntarthatóság háttérbe szorulnak. Úgy véli, az ipari beruházások érdekében feladott közösségi és környezetvédelmi szempontok hosszú távon megbosszulják magukat, és olyan életminőség-csökkenést okoznak, amelyet később már nem vagy csak óriási áldozatok árán lehet helyrehozni.
A helyzet azonban szerinte nem reménytelen: több civil kezdeményezést és lakossági ellenállási hullámot is biztató jelnek tart, valamint fontosnak nevezi, hogy a társadalmi felelősségvállalás és az önkormányzati nyilvánosság igénye folyamatosan erősödik. Úgy fogalmaz: a debrecenieknek ismét meg kell tanulniuk beleszólni a város sorsába, mert „egy város akkor marad élhető, ha a benne élők érzik, hogy valódi részesei, alakítói”.
