Hajdúböszörményben kérdezhettük a nemrég 90. életévét betöltő Csányi Vilmos Széchenyi-díjas magyar biológust, biokémikust, etológust, egyetemi tanárt, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagját.
Bár a lovashajdúk legnagyobb városában beszélgetünk, azt mondhatjuk, hogy nem lovas, hanem inkább kutyás nép a magyar. Ön szerint mi az oka annak, hogy a kutyák iránt ekkora rajongás van? Ha például eltűnik egy ember, kevesebben mozdulnak meg, míg ha egy kutya kóborol, rögtön tele vannak a Facebook-csoportok aggódó bejegyzésekkel.
Ennek az okát nagyon hosszan lehetne fejtegetni. Amikor az ember, pontosabban a Homo erectus kifejlődött, a legfontosabb változás az agytérfogat megduplázódása és az érzelmek kialakulása volt. A csimpánzoknál is van valamiféle csoportösszetartás, de nagyon minimális. Az anya szereti a kölykét, a kölyök ragaszkodik az anyjához – nagyjából ennyi. A Homo erectus életmódja, a zsákmányszerzés viszont megkövetelte, hogy zárt csoportokban működjünk együtt.
Az ember ezért képes volt elviselni és megszeretni a társai közelségét. Ez kétmillió év genetikai fejlődésének az eredménye: hogy szeretjük az embertársainkat, közösségekben élünk, együttműködünk. Aztán a történelem során, amikor a populáció túlságosan megnőtt, az ősi közösségek felbomlottak, és egyre inkább az egyéni élet került előtérbe. De az ember alapvetően közösségi lény, érzelmi kapcsolatok nélkül nem boldogul.
És itt jön be a kutya szerepe. A kutya az, amelyik képes pótolni az emberi közösség érzelmi hiányait. Ha valaki egyedül marad – mert a nagycsaládok szétestek, a gyerekek kirepültek – a kutya olyan érzelmi viszonyt adhat, mintha egy gyerekkel élne együtt. Persze nem pótolja teljesen, de pótlékot jelent. Ha választani kellene, természetesen a gyerek fontosabb, de amikor nincs más, a kutya az, ami segít.
Évtizedek óta dolgozik kutyákkal. Van olyan fajta, amelyik különösen közel áll a szívéhez?
Mi úgynevezett „családi kutyákkal” dolgoztunk. Ezek azok, amelyek gazdáikkal együtt élnek lakásban, és emiatt sokkal szorosabb kapcsolatban vannak az emberekkel, mint azok, amelyek a kert végében, egy kutyaházban töltik az életüket. A családi kutyák között nincs igazán nagy különbség. Nyilván egy agár futni szeret, a teste is erre épült, de alapvetően minden kutya kutya.
Ne feledjük: a kutyát körülbelül ötvenezer éve háziasítottuk. Nagyon sokáig nem léteztek fajták, a kutyák egyformák voltak. Az utóbbi kétszáz évben kezdtük el mesterségesen elkülöníteni a fajtákat. De a „kutyaság” már jóval korábban létrejött, mint a fajtasokféleség.
Kilencvenen túl is aktív, előad, kutat. Minek köszönhető ez a fizikai és szellemi frissesség?
Ennek titka nem különleges. Ha az embernek van kertje, kutyája, gyereke, akkor mindig van valaki vagy valami, amiért tennie kell. A lényeg, hogy nem önmagunkért kell cselekednünk, hanem másokért. Ez lehet egy ember, egy fa, egy kutya, akár egy macska is. Ha van valaki vagy valami, akiért felelősséget érzünk, az mozgásban és jó állapotban tart bennünket – testileg és lelkileg egyaránt.
