Utoljára lépett fel a debreceni közönség előtt a Heaven Street Seven. Az idén 20 éves együttes a Campus Fesztiválon tartotta búcsúkoncertjét a cívisvárosban. Ebből az alkalomból egy kis számadásra kértük a csapat frontemberét, Szűcs Krisztiánt.
-Mitől más egy búcsúkoncert, mint a többi? Átérzitek-e, hogy ez most az utolsó alkalom?
-Eddig 13-14 koncerten vagyunk túl a búcsúturnénk keretében, de még most nem csapódott le bennünk, még most sem érezzük át azt, hogy ezek az utolsó koncertek. Nem érezzük a különbséget. Talán az augusztus elseji, ténylegesen utolsó, budapesti koncert után érezzük ezt majd át. Zeneileg annyiban más, hogy játszunk egy-két olyan dalt is, amit az utóbbi években „elhanyagoltunk”. De amúgy nincs különbség.
-Milyen meghatározó korszakokra tudnád bontani a Heaven Street Seven pályafutását?
-Igazából nem a mi tisztünk ezt megtenni, de ha mégis nekem kellene, akkor azt mondanám, hogy az első 5 évünk volt az első korszak, amely az angol nyelvű dalok jegyében telt. Három angol nyelvű albumot készítettünk. A következő korszak 2000-ben kezdődött, az első magyar nyelvű lemezünk, a „Cukor” megjelenésével, ami egy nagyon éles váltás volt. Ezzel kezdődött a „klasszikus” korszakunk, amikor széles körben ismertté váltunk. Onnantól kezdve már nem csak az a 2-300 ember ismert minket, aki az angol nyelvű dalainkat szerette. Egy újabb határvonalat jelentett 2006-ban a „Tudom, hogy szeretsz titokban” lemezünk, amit mi szakmailag a legerősebbnek érzünk, ez egy fontos mérföldkő volt a pályánkon. Ennek ellenére nem érte el mégsem azt, amit ha nem is tudatosan, de vártunk az albumtól. Utána kísérletezések indultak, volt egy kis elbizonytalanodás. És az utóbbi 2-3 évet ismét egy másik korszakhoz sorolnám.
-Említetted, hogy a „Tudom, hogy szeretsz titokban”-t, mint a legerősebb albumot. Az elmúlt 20 évben melyik lemez és kislemez állt leginkább közel a szívetekhez? Melyik sikerült szerintetek a legjobban?
-Nagyon nehéz lenne egyet-egyet kiemelni. Három meghatározó és egyben számunkra legkedvesebb albumot tudok említeni: A „Cukor” 2000-ből, a „Tudom, hogy szeretsz titokban” 2006-ból, és az utolsó lemezünket, a 2012-es „Felkeltem a reggelt” albumot. De ha csak egyet kellene említenem, melyik volt számunkra a legjobb, és mit mutatnék meg annak, aki csak egyetlen lemezünket hallgathatja meg, akkor az a „Tudom, hogy szeretsz titokban”. Úgy éreztük, megcsináltuk azt a lemezt, ami számunkra a csúcs. Dalok közül pedig az utolsó albumunk utolsó száma, az „Úristen” a kedvenc. Koncerteken ezt nem szoktuk játszani, mert nagyon nehéz előadni.
-Hogy érzed, melyek voltak azok a dalok, amiket a közönség legjobban szeretett tőletek?
-A legismertebb, és leginkább kedvelt dalaink a „Hol van az a krézi srác”, a „Dél-Amerika”, a „Márta” és a „Mozdulj” voltak. Talán ezekkel azonosít minket leginkább a közönség. Olyan emblematikus dalok, amik nélkül nincs Heaven Street Seven koncert. Szerencsére alig van olyan számunk, amit már nem játszunk szívesen. Vannak olyan, önmagukat túlelemző zenekarok, akik azért nem játszanak egy-egy dalt, mert az szerintük túlságosan is sikeres volt. Mi nem ilyenek vagyunk, mi szívesen játsszuk/játszottuk ezeket is.
-Milyen fogalom/üzenet marad meg az utókorban a Heaven Street Seven kapcsán?
-Ez egy nagyon nehéz kérdés, szinte megválaszolhatatlan. Ha ezt egy mondatban kéne összefoglalnom, akkor azt mondom: Tudja a halál. De ha mégis megkísérlem, akkor valami olyasmit gondolok, hogy az volt az üzenetünk, hogy nem kell félni attól, hogy valaki őszinte, és attól sem, hogy tetszik-e az sok embernek, vagy sem. Mi ezt a két elvet próbáltuk mg összehozni. Nem tudatosan, hanem ösztönösen. Úgy érzem, erre még annyira nem vevők az emberek, de ez változni fog.
-Miért fejezitek be a pályafutásotokat? Mit tervezel most?
-Már 20 éve létezünk, és szünet nélkül működünk. A legtöbb, ilyen régen létező együttes életében azért voltak szünetek, pár éves kihagyások, feloszlás, aztán újraegyesülés. Nálunk semmi ilyen nem történt eddig. Úgy érezzük, hogy nincs meg az az összhang az együttesben, ami ahhoz kellene, hogy új dolgokat tudjunk közösen csinálni. Kreatív szempontból most kicsit széttartanak a dolgaink. Persze el lehetne így is koncertezni még évekig, rutinszerűen. De ez nem jó, mi nem ezt szeretnénk, ezért inkább abbahagyjuk. Sok zenei projektben vettem részt eddig is a HS7 mellett, ezeket viszem tovább, ez biztos. De hogy mi lesz még, azon most még nem gondolkodom. Biztosan lesz valami új saját zenei projekt, de hogy ez milyen formában és hogyan lesz, azt még nem tudom.
-Húsz éves szakmai múltad birtokában mit tanácsolnál a most kezdő zenészeknek?
-Két ellentétes dolgot. Egyrészt semmiképp ne foglalkozzanak másokkal, mások véleményével, a saját útjukat próbálják járni. Másrészt azért legyen eszük. Nem érdemes olyan dolgokhoz ragaszkodni, amik nem működnek hosszú távon. Ezt a kettőt kell összehozni, akkor is, ha elsőre ellentmondásnak tűnik. Ha ezt megteszik, akkor minden rendben lesz.
Kenyeres Attila
