A politikai marketing ismét hasznot kovácsol a lakosság kiszolgáltatott helyzetéből. A nagy téli hólapátolási versenyfutás után manapság a reklámcélú kánikulai vízosztások láttán kaparom a falat, miközben a közösségi médiában özönlenek a hálálkodó kommentek. Én vagyok ismét fordítva bekötve, és a politikai giccsbe is csak a szépet kellene belelátnom? Hát, a nagy frászt.
Senki ne mondja nekem, hogy az utcán vizet osztó politikusok és aktivistáik jelentik a gyógyírt a dehidratációra. Pontosan ugyanazt a forgatókönyvet követik, mint az árvízi homokzsákpakolásnál, vagy a hóhelyzet idején: az egyik elkezdte, a többi pedig megy utána kényszerből – nehogy lemaradjanak a legújabb PR-fogásról.
Mi történne, ha ezek a politikai haszonlesők eltűnnének a közterületeinkről? Sorra halnának szomjan a járókelők? Tényleg annyira hülyének nézik az embereket, hogy maguktól nem képesek gondoskodni a napi folyadékbevitelükről?
S hogy miért művelik ezt gátlástalanul? Természetesen most is azért, mert MEGÉRI. Jönnek a lájkok, kifizetődő a kéretlen jóemberkedés. Ja, egyébként lehetne ezt némileg diszkrétebben is csinálni, nem a közösségi médiában büszkélkedve azzal, hogy XY párt ma is megmentette a magyarokat a szomjhaláltól.
Nem kérdőjelezem meg a kánikulai hidratáció szükségességét, mert persze, az idős, szomjúságot későn érzékelő embernek kell a segítség – ez nem is kérdés. De ne tegyünk úgy, mintha a politika “irgalmas szamaritánusai” ezt emberbarátságból csinálnák.
(Ha a képen véletlenül hatujjú kentaurok is felbukkanánnak, az éájnál tessenek reklamálni!)
– Szilágyi Szabolcs –
További véleménycikkeink:
“Becsajozunk, öcsém!” – A kilencvenes évek életérzését hozta el a Scooter a Campusra
